„CSÁBÍTÓ BELEBÚJNI A BŐRÉBE”

18.04.2017
„CSÁBÍTÓ BELEBÚJNI A BŐRÉBE”

Interjú Theodor-Cristian Popescu rendezővel

Nézd, ki van itt! címet viseli a Tompa Miklós Társulat következő kistermi bemutatója, amelyre  április 18-án, kedden 19.30-tól kerül sor. A Nézd, ki van itt! Timur Vermes 2011-ben megjelent bestseller regényének főszereplője nem más, mint Adolf Hitler, aki egy nap Berlin külvárosában ébred – sértetlenül és mit sem öregedve...  A regényből készült színpadi adaptációt Theodor Cristian Popescu állítja színpadra, akinek neve nem ismeretlen a vásárhelyi közönség számára: 2011-ben bemutatott Két lengyelül beszélő szegény román című rendezése nem csak szakmai sikereket aratott, de a közönség érdeklődésére való tekintettel több évadon keresztül szerepelt a Tompa Miklós Társulat műsorán.

A premier előtt néhány nappal készült beszélgetésen nem csak az előadás előkészületei, de a világ jelenlegi állása is szóba került. 

 

Már csak néhány nap van a bemutatóig, és elég laza a hangulat a próbán. Hogy álltok?

Olyan fázisban vagyunk, amikor még nagy kilengéseket produkál az előadás, nap mint nap a saját végleteit keresi. És lényegében minden alkalommal más is. Nem tudok stresszhelyzetben dolgozni, ezért mindig olyan hangulatot keltek magam körül, amiben érzem, hogy tudok gondolkodni. A feszültség egyáltalán nem inspirál.

 

Mik ezek a végletek, amik között az előadás keresi az útját?

Az a személy, akiről szó van, valószínűleg a legtöbb rosszat követte el a nem túl távoli múlt történetében. A téma kényessége és a szereplővel kapcsolatos érzékenység miatt nehéz megtalálni a megfelelő előadási módot. Ha az előadás lélektani töltete túl nagy, elég hamar elviselhetetlenné válna, ha pedig túl komikus vagy karikírozott, úgy tűnne, hogy túlságosan könnyen kezeljük a múltbeli történéseket. Meg kell találnunk a módját annak, hogy mindkettő lehetséges legyen. Olyan fajta színházi formát keresek, amelyben jól szórakozunk, aztán hirtelen elszégyelljük vagy egyenesen bűnösnek érezzük magunkat, amiért ilyesmin egyáltalán derülni tudtunk. Közben meg emberi vonás az, hogy egy adott ponton már nevetünk, hogy túlléphessünk egy terhelt múlton. Ezt az érzéshalmazt keresem. Fontos számomra az is, hogy a teremben a közönség ne érezze magát egységesnek: valami, amin az egyik jól mulat, a másikat idegesítse. Arra alapozok, ami különbözik a nézőkben és nem arra, ami közös.

 

Mi vonzott ebben, ahogy te is nevezted „kényes témában” és hogyan bukkantál rá Timur Vermes regényére, amelyből aztán a színpadi változat készült – jegyezzük meg , az első Romániában és magyar nyelvterületen is?

Az az érzésem, mintha olyan éra felé közelednénk (vagy talán már el is értük), amiben az autoriter figuráknak – nőknek és férfiaknak egyaránt – újra sikerük van. A közösségek újra „megváltó” vezért keresnek.

Egyszer Bukarestben egy lengyel rendezővel beszélgettem. Kérdeztem, min dolgozik éppen, ő meg miközben az akkori és jelenlegi lengyelországi helyzetről mesélt – hogyan tart az ország jobbik irányba – elmondta, hogy éppen egy regényadaptációt készít elő, ami azon előérzetre épül, miszerint a ’30-as évek hangulata érződik újra, hogy a politikába beleunt emberek újra olyasféle autoritásra vágynak, ami rendet teremt az életükben. Timur Vermes regényéről volt szó. Elkezdtem keresni és meglepetésemre meg is találtam román fordításban.

Mikor körülnézek, valamiféle fáradtságot érzékelek: túl nagy a kritériumhiány, a tisztázatlanság az életünk fontos kérdéseit illetően. Nyitunk is, ugyanakkor meg falakat is húzunk magunk köré. Azt hiszem, bizonyos félelem állandósult az életünkben bekövetkező túl nagy és túl lényeges változásokkal szemben. A politikai és katonai hatalmat egyre békésebb alakok vették át, ez pedig egy adott ponton fellázította az „öreg fiúkat”,akiknek már nem igazán volt lehetőségük megmutatni az erejüket.

Én is érzékelem ezt a változást és úgy gondolom, hogy ezt a Hitler-figurát (aki teljesen megmagyarázhatatlan módon kerül elő), tulajdonképpen mi magunk idézzük meg. Ő maga sem érti, miért éppen ő „támad fel”,és nem a német történelem általa nagynak tartott alakjai: II. Frigyes, Nagy Károly vagy Bismarck. Ebből arra következtet, hogy a népnek őrá, a ő képességeire van szüksége. Olyan ez, mintha sötétséget csinálnánk azzal, hogy mindenki rendre leolt egy-egy kis égőt.

 

Mi a célod az előadással?

Tudatában kell lennünk annak, hogy a mi rendkívül színes, szabad, bárminek az elfogadására kész, nyitott világunkban is létezik a fekete szín, ami – ha engedjük – mindenre kiterjedhet. Egy végletesen színes, show-szerű társadalomban (ahogy a mai időkre jellemzően mondani szokták: „látványcivilizációban”) még nem érkeztünk el arra pontra, ahonnan lehetetlen lenne újra előidézni a a katasztrófát.

A próbák alatt beszélgettünk, és többen közülünk elismerték, hogy - néhány pontban legalábbis, ennek a szereplőnek – Hitlernek – igaza van. Ez a csali, amit mi is, az előadás alkotóiként bedobunk a közönségnek. Mert, ha egy dologban igazat adunk neki, kinyitunk számára egy ajtót: ma ebben van igaza, holnap abban, és szépen lassan egyre nagyobb hatalmat kap általunk. Meg szeretném fogalmazni a kérdést: szabadok vagyunk-e és/vagy azok  szeretnénk-e lenni? És ha tényleg szabadok vagyunk, miért vágyunk mégis a rendre? Ha pedig rendet szeretnénk, ki tegyen rendet? És milyen alapon, milyen elven? A fajelmélet, a nemzetelv vagy miféle ideológia alapján? Amikor Hitler felébred, nem ismer rá Németországra. Nem olyan, amilyennek ismerte: sokkal vegyesebb, színesebb, furcsább, de közben létezik egy kritikus tömeg, ami reagál az általa megfogalmazott üzenetekre. Az első kérdése: hol vannak a határok és ki ellen harcolunk?

 

A történet mégis csak fikció. Szerinted milyen viszonyban áll a tényleges valóságunkkal?

Az én ízlésem szerint túlságosan is közvetlen viszonyban. Nemrég a holland nacionalista párt nagyon közel állt ahhoz, hogy megnyerje a választásokat, Franciaország is arra felé tart. Oroszországban, Törökországban, és az Egyesült Államokban pedig már autoriter és eléggé kiszámíthatalan alakok vannak hatalmon. Úgy érzem, mintha lebegne valami a levegőben, mintha csak egyetlen centire lennénk valamitől...

Hitler – Vermes szereplője szerint, ahhoz, hogy közvetlenül eljusson a néphez, már nem a pártra, hanem egy saját televíziós műsorra van szüksége. Ezt meg is kapja, mivel nagyon megugrik a „ratingje”. A műsorában pedig tönkretesz egy politikust, mondván: hol lesz Németország 500 év múlva? A politikusnő elhárítja a jövendőmondó szerepét. Rendben, akkor háromszáz év múlva... száz, harminc, húsz, tíz? Hol lesz Németország  tizenöt perc múlva? A politikus válasza: békés, gépiesített, ökológikus ország lesz az Európai Unió égisze alatt. Mire Hitler azt kérdi: tehát biztos ön abban, hogy még lesz EU? Nem mondhatjuk, hogy nem ráz ki a hideg ettől a kérdéstől és hogy nem aktuális. A hirtelen változások és a beláthatatlan következmények korát éljük. Ijesztő belegondolni, hogy azt sem tudhatjuk, mi lesz egy év múlva. Hitler meg mindezt a kortárs politikusok számlájára írja.

 

Ebben nagy segítségére van a média...

A média ereje abban áll, hogy mindent azonnalivá tesz, megszünteti az időbeli eltolódást. Rögtön értesülünk mindenről. Ez viszont egyben bonyolult is: mivel egyidőben hozzáférsz az összes forráshoz, nem tudod, hogy melyiknek higyj. Végső soron pedig azt fogod hinni, amit szeretnél, ami megegyezik a világról alkotott elképzeléseiddel. Meglehetősen bonyolult a mostani élet.

 

Mit mondanál a szereposztásról? Van egy karizmatikus szereplőd és még rengetegen ahhoz képest, hogy kistermi előadásról van szó?

Bíró Józsefet a kolozsvári meg néhány itteni előadásából ismerem. Olyan színész, akit csodálok. A belső „nehézség”,  a gazdag tartalom és a könnyed színpadi jelenlét keveréke. Nagyon szeretem, amikor nem érzékelem, mikor jön be vagy megy ki a színész a jelenetből, egyszerűen csak észreveszem, hogy ott van. Azt az érzést kelti – a fontos és érdekes színészek tulajdonsága –, hogy sokkal több van benne, mint amit pillanatnyilag felszínre enged. Szerencsés véletlen továbbá, hogy korban nagyon közel áll a szereplőhöz: Hitler a szövegben ötvenhat éves, éppen annyi, mint amikor 1945-ben eltűnt a bunkerből. Feltételezik, hogy öngyilkos lett, meg hogy a testőrsége elhamvasztotta a holttestét, de a diktátorok eltűnését mindig legenda kíséri. Ebből a legendából táplálkozik a Hitler fiktív felbukkanása is. Természetesen nincs rá észszerű lehetőség, hiszen most százhuszonkét éves kellene legyen. Éppen ezért senki nem is tartja valósnak - imitátorként, komédiásként kezelik. Szórakoztatónak találják, egyfajta szatírikus szándékot tulajdonítanak neki, amit ő nem érzékel, és továbbra is teljesen komolyan viselkedik.

A szereposztásban egyébként majdnem az egész társulat szerepel. Mivel az alapanyag eléggé filmes szerkezetű, minden jelenetben más-más szereplő jelenik meg. Ezért, a filmekhez hasonlóan, valamennyiük jól érzékelhető, tiszta „színt” kell hozzon magával. A nehézséget az adja, hogy az egyszerűséghez minél közelebb álló, természetes játékot kérek tőlük, ami kontrasztba kerül a Hitler-szereplő régen nagy sikert arató modorával, stílusával. Olyan, mintha a szereplő a némafilmek korából csöppent volna ebbe az egységesített világba, ahol ugyan színesebben öltözködnek, extrém frizurákat viselnek,  de ugyanúgy beszélnek, gesztikulálnak, viselkednek. Valahogy így nézünk ki mi is: a viselkedésünkkel álcázzuk magunkat. Végeredményben a többiek mind komikusnak, tréfacsinálónak tartják. Olyan színházi kulcsot keresünk, amelyben a két, egymással kontrasztos stílus kölcsönösen reflektálhat egymásra.

 

A regényből film is készült. Hogyan viszonyulsz már meglévő adaptációkhoz? Figyelembe veszed őket?

Úgy döntöttem, csak a bemutató után nézem meg a filmet. Ha már látod egy megvalósítását az alapanyagodnak, annak az értelmezésnek a megoldásai korlátozhatják a tiedet. Ha láttam volna például ezt a filmet, attól tartok, hogy tudat alatt vagy igyekeznék minél távolabb kerülni tőle, vagy csalódnék magamban, ha ugyanabba az irányba indulnék el. Szeretek tisztán dolgozni. A munkamódszerem abban áll, hogy előbb provokálok egy bizonyos anyagot, majd reagálok arra, amit az kínál számomra. Nem igazán tudom, mit csinálok, mikor nekifogok dolgozni. Megpróbálom megérteni, merre „húz” az anyag.

 

Szóval akkor amolyan „irodalmi” rendezőnek tartod magad, aki messzemenően tiszteli a szöveget?

Valamennyien úgy hisszük, hogy tiszteljük  a szöveget, csak éppen más-mást értünk alatta. Egyesek abban látják a szövegtiszteletet, ha a nagyon személyes víziójuk találkozik a szöveg lényegével. Mások szó szerint követik a szerzőt. Az idők folyamán én magam is egyre kételkedőbb vagyok a szöveghúzásokat illetően. Ebben az esetben persze kicsit más a helyzet: mivel regényből dolgozunk, elkerülhetetlen, hogy csak bizonyos részeket emeljünk ki belőle, képlékenyebb a forma. Például ma is felcseréltük a jelenetek sorrendjét.  De ha kész színpadi szövegről van szó, igyekszem megtalálni a szöveg belső légzését, azt, ami szerintem a szerző szándéka. Nem szívesen húzok ki, rendezek át szövegeket, mert megakadályozhatom vele ezt, a szerző által beindított „légzést”.

Tisztelem azt, hogy néhány kortársam hasonlóképpen vívódik a világ állapota és menete miatt. Azt hiszem hű vagyok és követem az alkotásaiknak ezt a belső mozgását, lévén az én munkám értelmező jellegű, míg az övék alkotó. Ők ténylegesen világokat hoznak létre, én meg feldolgozom őket.

 

A szereplők tehát két „táborra" oszlanak. Vermes egy helyen azt mondja, a komikumon kívül azt is volt a célja, hogy az olvasók elképzelhessék, mi van/volt Hitler fejébe. Szerinted ez lehetséges?

Persze, a szereplő gyakran közvetlenül kiszól a közönséghez, s ilyenkor rálátást kapunk a gondolkodásmódjára, arra, ahogyan ő látja világot, főként ezt, a mi világunkat. Tudjuk, hogy miket írt annak idején, ő maga is ismételgeti folyton, hogy „én már megírtam a nézeteim alapját, olvassátok el.” Most viszont az egykori  nézetei találkoznak a kortárs valóságunkkal, ami teljesen másképp alakult, mint ahogyan ő elképzelte. Azt hiszem, ez a legérdekesebb a közönség számára is. Engem legalábbis elsősorban ez fogott meg a regényben, ahogyan a szerző megpróbálja elképzelni, mit szólna Hitler, ha látná, mi történik napjainkban. Módunkban áll belelátni a fejébe, és azt hiszem, hogy a többségünk élni is fog a lehetőséggel, mert  csábító belebújni a bőrébe. Egy lengyelországi koncentrációs táborlátogatás alkalmával volt egy ehhez hasonló élményem: a tábor helyén sétáltam, és megpróbáltam elképzelni, milyen lett volna, ha fogolyként odakerülök. Egyszercsak azonban észrevettem a szögesdrótkerítések közötti folyósót, ahol az őrség járőrözött: mi lett volna, ha a ’40-es években német vagyok, akit tizenkilenc évesen besoroznak és ide hoznak? Azt vajon el tudom képzelni? Kb. egy órát gondolkodtam, és igen, azt is el tudtam képzelni, és rájöttem, hogy valójában rettentően ironikus tud lenni az egyéni sors, a történelem őrült pillanataiban. Ebben az előadásban mindkét szempont működik, és mindkettő nagyon csábító, hiszen a képzelőerőnek, a fikciónak módjában áll, hogy felfedje előttünk a másik nézőpontot is - amelyhez egyébként közvetlenül nem férünk hozzá. Megérteni azt, aki különbözik tőled, aki másképp látja a dolgokat, látni, hogy mi idegesíti őt a világban és hogyan változtatná meg a saját elképzelése szerint - ha meglenne hozzá a hatalma. És meg is rémülhetsz, miután keresztülmentél ezen. Vagy szórakozhatsz. Vagy mindkettő. Remélem, az előadásban ez fog történni.

 

Lejegyezte: Keresztes Franciska

Havi műsor

április - 2017
V H K S C P S
 
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10 11
12
13
14 15
16 17
18
19
20
21
22
23
25 26
27
28 29
30  
hétfő, 03. április 2017
csütörtök, 13. április 2017

Program

E-mail cím:
Postaládámba szeretném:
Mindkét társulat hírlevelét
a “Liviu Rebreanu” Társulat hírlevelét
a “Tompa Miklós ” Társulat hírlevelét

HÚSVÉT /2017/

 Tovább

A Magyar Költészet Napja 2017

 Tovább

Tanai Bella emlékére

 Tovább

Norbert Rakowski a Színházról

 Tovább

Piotr Ratajczak a Színházról

 Tovább

Miklósa Erika a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban

 Tovább

Olbrin Joachim csodálatos utazása - trailer

 Tovább

Parti Nagy Lajost kérdeztük a színházról

 Tovább

PEZSGŐ: A kisfiú meg az oroszlánok

 Tovább

2016/2017-es évadkezdés

 Tovább

A 71. évad bemutatói

 Tovább

A JÁTSZMA VÉGE Pezsgő

 Tovább

Mucsi Zoltánt kérdeztük a színházról

 Tovább

Húsvéti köszöntő

 Tovább

Rendezés trailer

 Tovább

PEZSGŐ: Sirály

 Tovább

Tasnádi Csaba a száz éves Csárdáskirálynőről

 Tovább

Szabó Ducit 95. születésnapján köszöntötte a Tompa Miklós Társulat

 Tovább

Karamazovok trailer

 Tovább

A nyugalom / Tihna trailer

 Tovább

PEZSGŐ: About Übü

 Tovább

Al Di Meola Marosvásárhelyen

 Tovább

Pezsgő - Tartuffe bemutató

 Tovább

Bartis Attila: A nyugalom, rendező: Radu Afrim

 Tovább

FIGARO - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház - Tompa Miklós Társulat

 Tovább

Haumann Péter Marosvásárhelyen

 Tovább

UNITER 2014

 Tovább

Mélyben (Éjjeli menedékhely)

Tovább

Pezsgő 8 - Mélyben (Éjjeli menedékhely)

Tovább

A magyar költészet napja 2014

Tovább

Teatrul Național Târgu-Mureș
este o instituție subordonată
Ministerului Culturii și Identităţii Naţionale

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
fenntartója a
Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma