A kép mögötti történetek

08.10.2018
A kép mögötti történetek

Interjú Mădălin Hîncuval, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának fiatal rendezők számára meghirdetett pályázata nyertesével


Nemrég fejezted be egyetemi tanulmányaid. Miért választottad ezt a pályát?

Nem tudom. Valahogy így történtek a dolgok. Több tényező is közrejátszott ebben. Kisiskolás koromban a HBO-n több olyan dokumentumfilmet is közvetítettek, amelyek a filmkészítés hátteréről beszéltek. Nagyon tetszett a film világa. A háttérmunkákról szóló felvételeket, színészekkel, rendezőkkel, producerekkel készített interjúkat nézve lenyűgözött az a folyamat, amit ott láttam: hogy a néző által látott film és a képek mögött egy egész gépezet működik. Vonzott az, hogy van egy ember, akit rendezőnek hívnak, aki azzal foglalkozik, hogy a történetet a film nyelvére fordítsa. Középiskolás koromban is szenvedélyem maradt a film, számos rendezői esztétikát ismertem, majd bekerültem egy amatőr színházi csapatba, olyan emberek közé, akikben megvolt a kellő szenvedély, és akik a középiskola unalma mellett nagy örömmel foglalkoztak színházzal. Jól éreztem magam velük, és itt szembesültem azzal, hogy nagyon izgalmas dolgok történhetnek a színházban. Aztán egyszercsak a fejemben megszületett egy ötlet. És itt vagyok.

Milyennek látod a hozzád hasonlóan pályájuk elején tartó színházi alkotók helyzetét?

Azt hiszem, hogy a színházi szakokat végző fiatal alkotók sorsa sokban függ a szerencsétől. Nem akarok álszent lenni, de nekem szerencsém volt. Az első hivatásos színházi előadásaimat a mesteri másodévén rendeztem. És azóta folyamatosan dolgozom: voltam rendezőasszisztens, pályázatokra jelentkeztem, aztán Bákóba mentem rendezni, most itt vagyok - mindig volt munkám. Azt hiszem, ebben a szakmában fontos tényező a szerencse.

És a többi része? Hiába van szerencséd, ha nincsenek elképzeléseid. Pályázatodban a saját kíváncsiságod hangsúlyoztad, mint fontos tényezőjét rendezői pályádnak.

Kell még legyen valami, de azok az emberek, akik ezt a pályát választják, úgy gondolom, rendelkeznek ezzel a valamivel. Bennem kíváncsiság van. Valóban akartam azt, hogy színházat csináljak, hogy keresgéljek, hogy kérdezzek. Azt hiszem, ez többekben megvan, ebben egyáltalán nem gondolom magam egyedinek. Végül a művészi hitvallások abban nyerik el formájukat, amit konkrétan a színpadon csinálunk.

Említetted, hogy más színházi pályázatokon is részt vettél. Számomra ez egy nagyon szimpatikus hozzáállás egy fiatal rendező részéről.

Minden rendező maga állítja föl a saját játékszabályait. Nekem fontos a pályázás, egyszerűen azért, mert segít letisztítani és rendszerezni a gondolataimat. Eddig minden pályázatot örömmel írtam meg. Nagyon jó gyakorlatnak tartom azt, hogy egy papírlap előtt ülve kell megfogalmaznom a gondolataimat, és meg kell győznöm velük valakit arról, hogy a tervem jó. Szerintem ebben a szakmában az első tíz év pályakezdés. Éppen ezért ez után a projekt után sem fogom úgy érezni, hogy már nem vagyok pályakezdő, ahogyan a következő öt után sem. Jelen pillanatban nem tartom magam rendezőnek. Inkább egy olyan érzékeny embernek, aki színházi közegben, a színház eszközeinek a segítségével fejti ki véleményét a világról.


A Tompa Miklós Társulat által kiírt pályázat nagyon kevés kötöttséget tartalmazott. Milyen stratégiával közelítettél ehhez a szabadsághoz?

Bevallom, egy adott pillanatban komoly kötöttségként éltem meg azt, hogy a szereposztásban kiosztható színészek száma limitált volt. Ehhez viszonyítottam mindent, és így kezdtem el keresgélni. Nem volt eredményes, ezért lemondtam erről, s azt mondtam, azt a történetet kell előbb megkeresnem, ami engem éget, amiről érzem, hogy tovább kell adnom, mert végül is ez keltheti föl a figyelmet, mindegy, hogy nyerek vagy sem. Aztán amint megtaláltam azt a gondolatot, amit fontosnak is éreztem, fölszabadultam. Szerintem csak addig érzed a kötöttséget, amíg nincs gondolatod. Nekem volt, így szabadon dolgozhattam a projektemen.

A pályázatodból kiderült, hogy láttad a Tompa Miklós Társulat pár előadását. Mennyire ismerted a társulatot és a munkánkat?

Még egyetemista koromból ismertem a társulatot a Nemzeti Színházi Fesztiválon játszott előadásaiból. Az évek során minden ott játszott előadását láttam, a Retromadárt kivéve, amire nem jutottam el.

Először dolgozol magyar nyelvű társulattal, magyar nyelvű előadáson. Szerinted mik egy ilyen együttműködés sajátosságai?

Az eddigi munkáimhoz képest nehezebb most a dolgom. Vannak pillanatok, amikor azt érzem, hogy a próbafolyamat néhány aspektusát nem feltétlenül tudom irányítani, ennek ellenére a színészekkel való együttműködés eredményes és gyümölcsöző. Egy nagyon egyszerű elvre alapozok: a gondolat fontosabb a replikánál. Talán Ciulei mondta ezt. Az olvasópróbákkal kezdődően eszerint próbáltam dolgozni. Fontosnak tartottam, hogy beszéljek a színészeknek a bennem megfogalmazódó gondolatról, ezekről a szereplőkről, az ő világukról és azokról a törvényekről, amelyek az életüket irányítják. Ezért volt egy periódus, amikor alig figyeltem a szövegre, inkább az előadás energiáira koncentráltam. Azt a belső világot figyeltem, amelyet a próbák során a színészekel közösen fedtünk föl. Ha egy gondolat nem volt helyénvaló, akkor közbeléptem. A társulat pedig nagyon odaadó. Ha valamiről beszélünk, ha valamit kérek tőlük, ők azt valóban megvalósítják. Én pedig figyelek. Pontosan ismerem a gondolatot. A gondolat pedig nem nyelvfüggő.

Gyakran mondod, hogy te a csapatmunkára koncentrálsz. Mit jelent számodra a csapat?

Erről sokmindent el kellene mondani. Mindenekelőtt azt gondolom, hogy azok nélkül az emberek nélkül, akiket egy projektben mozgatok, semmi vagyok. Hiába vannak gondolataid, ha nincsenek emberek, akik a gondolatokat megtestesítsék, konkretizálják valamivé, amiben élet van. Összegyűlünk azért, hogy létrehozzunk egy előadást, és annak az előadásnak élőnek kell lennie. De ahhoz, hogy az előadás élő legyen, a csapat minden tagjának a legszemélyesebb ujjlenyomatát kell hordoznia. Az én szerepem az, hogy megteremtsem ehhez a megfelelő közeget. Ezért jelen pillanatban nem törekszem egy saját esztétika kiépítésére, sokkal inkább arra figyelek, hogy kiélesítsem azokat az érzékeket, amelyek különböző emberi energiákhoz tartoznak, és amelyek betöltik a színháznak nevezett teret, intézményt. Mielőtt Marosvásárhelyre jöttem, felhívtam az egyetemi tanáromat, Ludmilla Szekely Antont, és elmondtam neki, hogy egy teljesen új közegbe megyek, nem ismerem a nyelvet, nem ismerem az embereket, nem ismerem a várost, nem ismerek senkit, és egy kicsit félek, mert fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá ehhez a munkához. És egy nagyon egyszerű dolgot mondott: Mădălin, te egy színházba mész, nem? De igen. És abban a színházban vannak próbatermek és van színpad? Igen. Van egy társulat, vannak emberek, akik színházat csinálnak? Igen. Hát, akkor ez azt jelenti, hogy mégsem egy idegen helyre mész. Ezért az első gondolatom az itteni színészekkel kapcsolatosan az volt, hogy megpróbálom, amennyire lehet, megmutatni nekik azt a világot, amibe ők a történet során belépnek. Hogy megpróbálok olyan őszinte lenni, amennyire csak lehet. Így próbáltam csapatot építeni. Az érdekelt, hogy megpróbáljak kinyitni egy olyan világot, ami számukra is kívánatos és ízletes. Hogy szeressék.

A próbafolyamt végéhez közeledünk. Mik az eddigi tapasztalataid?

Szeretek itt lenni. Szabadnak érzem magam ebben a közegben ezekkel az emberekkel. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Nagyon fegyelmezetten dolgozom ezzel a csapattal, és úgy gondolom, ez elsősorban a társulat színészeinek köszönhető. A próbák értéke pedig abban áll, hogy a munka során valódi problémákkal foglalkozunk. A félelmem viszont az - de az is lehet, hogy ez csupán tapasztalathiány - hogy ebben az időparaméterben, amelyben most dolgoznom kellett, nem tudom, milyen mértékben tudnak megszületni a dolgok. Éppen ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy időt veszítsek. Egy adott ponton viszont fontos volt tudatosítanom magamban, hogy ahhoz, hogy a valódi értékek megszülessenek, el kell tudnom engedni az időt. Ezen kívül megpróbáltam minél rövidebb idő alatt fölrajzolni, amit akartam, hogy legyen ideje a színészeknek kitölteni azt, amit én fölrajzoltam, és hogy meglepjék magukat is, egymást is.

Miben látod A lovakat lelövik, ugye? aktualitását?

Nem azért választottam Horace McCoy történetét, mert aktuálisnak tűnt. Elsősorban azért választottam, mert mondott valamit számomra, mert meghatott, mert egy kifejtendő történetnek tűnt. Megjelentek előttem ezek a szereplők, a harmincas évek táncmaratonjai, az Egyesült Államok gazdasági válsága. Ezeknek a táncmaratonoknak a kegyetlensége nem kitaláció, ez egy történelmi tény. Bizonyos emberek egy adott pillanatban valami miatt bevállalták, hogy részt vesznek ezeken a táncmaratonokon. Hogy túléljék azt a korszakot. Azt mondták, jó, hogy van hol enniük, van ahol aludniuk, orvosi ellátást kapnak, ha szükségük van rá, és lehetőségük van némi pénzt nyerni, miközben mindez a közönség számára egy szórakozási mód volt. Csúnya dolgok történtek ezeken a táncmaratonokon. Derbyket rendeztek, harcoltak, álházasságok köttettek és effélék. Erre gondolva tettem föl a kérdést, hogy a kifele mutatott kép mögött vajon mi ezeknek az embereknek a valódi énje? Mi mozgatja ezt az egészet? McCoy látta ezeket a táncmaratonokat, és ebből inspirálódva írta meg Gloria és Robert kivételes történetét, egy felháborító tett és egy sötét közegbe rejtve azt. A háttértörténetet figyelve azt hiszem, látható az erős manipulatív viszony a társadalom és a szórakoztatás közt. Manapság a szórakoztatás eltompítja az érzékeid, és arra késztet, hogy ne lásd a kép mögötti személyes, emberi történeteket.

Az interjút készítette: Szabó Réka

Havi műsor

Október - 2018
V H K S C P S
  01
02
03
04 05 06
07 08 09 10 11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
24
25 26 27
28
29
30
31
 
kedd, 02. október 2018
péntek, 12. október 2018
vasárnap, 14. október 2018
szerda, 17. október 2018
vasárnap, 21. október 2018
szerda, 24. október 2018
hétfő, 29. október 2018

HÚSVÉT /2017/

 Tovább

A Magyar Költészet Napja 2017

 Tovább

Tanai Bella emlékére

 Tovább

Norbert Rakowski a Színházról

 Tovább

Piotr Ratajczak a Színházról

 Tovább

Miklósa Erika a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban

 Tovább

Olbrin Joachim csodálatos utazása - trailer

 Tovább

Parti Nagy Lajost kérdeztük a színházról

 Tovább

PEZSGŐ: A kisfiú meg az oroszlánok

 Tovább

2016/2017-es évadkezdés

 Tovább

A 71. évad bemutatói

 Tovább

A JÁTSZMA VÉGE Pezsgő

 Tovább

Mucsi Zoltánt kérdeztük a színházról

 Tovább

Húsvéti köszöntő

 Tovább

Rendezés trailer

 Tovább

PEZSGŐ: Sirály

 Tovább

Tasnádi Csaba a száz éves Csárdáskirálynőről

 Tovább

Szabó Ducit 95. születésnapján köszöntötte a Tompa Miklós Társulat

 Tovább

Karamazovok trailer

 Tovább

A nyugalom / Tihna trailer

 Tovább

PEZSGŐ: About Übü

 Tovább

Al Di Meola Marosvásárhelyen

 Tovább

Pezsgő - Tartuffe bemutató

 Tovább

Bartis Attila: A nyugalom, rendező: Radu Afrim

 Tovább

FIGARO - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház - Tompa Miklós Társulat

 Tovább

Haumann Péter Marosvásárhelyen

 Tovább

UNITER 2014

 Tovább

Mélyben (Éjjeli menedékhely)

Tovább

Pezsgő 8 - Mélyben (Éjjeli menedékhely)

Tovább

A magyar költészet napja 2014

Tovább

Teatrul Național Târgu-Mureș
este o instituție subordonată
Ministerului Culturii și Identităţii Naţionale

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
fenntartója a
Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma