115 éve született Kemény János

    Kemény Jánosról szólni megtisztelő és roppant felelősségteljes feladat, hiszen olyan korban élünk, amely szereti a világot és annak dolgait leegyszerűsíteni, kettéosztani: jókra és rosszakra, hasznosakra és haszontalanokra. Azonban sem a jelenünk, sem a múltunk nem ilyen egyszerű. Az érzelmi viharok uralta közéletünkben, akárcsak a közbeszédben, nehezen adható el az árnyalt fogalmazás, de számunkra, magyarok számára a múltról való gondolkodás az utóbbi időben mégis valamiféle magasztos, pátoszos felhanggal társul. Rég elfelejtett középszerű írók szobrot kapnak, „sosemvolt” művészekről könyveket írnak. Múltbeli jelentéktelen vagy káros életművek fellobogózva várják az öröklét dicsfényét. 

    Kemény János ember volt, korántsem tévedhetetlen. Lehetetlen róla tárgyilagosan, röviden fogalmazni. Volt ő szegény és vagyonos, arisztokrata és munkás, Horthy Miklós szállásadója és a szocializmus elkötelezett híve, üldözött arisztokrata és a legfelsőbb bukaresti állami vezetés lelkes méltatója. Besúgott volt és… 

    Szóval egyszer alaposan össze kellene szedni és elolvasni a rá vonatkozó anyagokat és az általa írtakat. Életét folyamatos rendszer- és impériumváltások nehezítették. Tény, hogy munkássága nélkül szegényebb és színtelenebb lett volna az irodalom, a színház, de az újságírás is. Annak ellenére, hogy színdarabjait nem játsszák, könyveit nem tanítják, ténykedéseit egyesek újraértelmezik, személye megkerülhetetlen az erdélyi magyar kultúra huszadik századi történetében. Mi, ma Marosvásárhelyen fejet hajtunk előtte és munkássága előtt. Nélküle fakó lett volna a közéletünk.

                                                                                                   Gáspárik Attila

     

    Kemény János
    Szécsi András: Kemény János (1963)

    In Memoriam Kemény János

    Kemény János

                  Pittsburg, 1903. szeptember 5- Marosvásárhely, 1971. október 1.

                                  mecénás, színházigazgató, író, színházi szakíró

    Az Egyesült Államokban született. Egy éves korában visszaköltöztek Erdélybe, miután az édesanyja özvegyen maradt.

    Egyik gyermektelen rokona halála után a vagyont és a marosvécsi várkastélyt Kemény János örökölte.

    A marosvécsi Erdélyi Helikon megálmodója (1926). 

    Molter Károly visszaemlékezése szerint "Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon.

    Vagyonának nagy részét az irodalom és a színház felvirágoztatására fordította. 

    Mecénási nagylelkűsége, színházszeretete segítette át a kolozsvári társulatot a 30-as években (és nem csak) a nehézségeken. 

    1931-ben a Kolozsvári Thália Magyar Színház RT. vezetője, elnöke.  

    1941-1944 között főigazgatói minőségben irányította a Kolozsvári Nemzeti Színház prózai -  és operatársulatát. 

    1945-ben a Marosvásárhelyi Székely Színház egyik alapítója, Tompa Miklós rendezővel és Pittner Olivér festőművésszel.

    1946-1952 között a Marosvásárhelyi Székely Színház dramaturgja, irodalmi titkára.

    Ezt követően állásából elbocsátották. A kor méltánytalansága arra kényszerítette, hogy kenyerét mint mészégető munkás keresse meg.

    1954-1958 között a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa.

    1958-1968 között (nyugdíjazásáig) a marosvásárhelyi Új Élet című folyóirat színházi és művészeti rovatvezetője.

    A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2003-ban Felolvasó színházi Esték keretén belül emlékezett meg a színházalapítóra: IN MEMORIAM KEMÉNY JÁNOS címmel, a Helikoni Kemény János Alapítvány közreműködésével. 

    2013-ban a színház bemutatta Kemény János MESTER című színművét.

    Azt, hogy ki is volt Kemény János azt leginkább Sütő András, Bartalis János, Szőcs Kálmán, Olosz Lajos, Balogh Edgár, Gagyi László, a sorstársak tudták, és az egyszerű magyar és román falusi ember. 

    Azt, hogy kit és mit veszítettünk mi, ma már tudjuk…

     „… Nem ilyen találkozásra, nem ilyen fogadtatásra számítottam János, hanem olyanra, amilyen az első találkozásunk volt 1926-ban a vécsi várkastélyod kapujában, mikor az első Helikonra összegyűltünk. Ott áltál a vár bejáratánál fiatalon, frissen, asszonyoddal és Gizella húgoddal, boldog mosollyal és meleg öleléssel, és vártad, vártátok és fogadtátok Erdély íróit, akiket meghívtál három napra otthonodba az irodalom ügyeinek megtárgyalására. És jöttek az írók Erdély minden tájáról, mint zarándokcsapat.

    A vár parkjában nyíltak a rózsák és a virágok, a százados tölgyfák között rigófütty zengett, a vécsi mezőkről pedig a búzaaratók éneke hallatszott, július volt, - a föld és a mezők fiai az új kenyér dalát énekelték és a – csodáét, ami százévenként egyszer megszületik mindig, mert íme, itt van most is a csoda: feltámadt és újjászületett a Keszthelyi Helikon itt – és most! És kigyúltak a vár ódon falai közt a Szellem, a Költészet, a Művészet örök fényei és égtek és lobogtak országos világosságban három napon keresztül – ilyen találkozásra szerettem volna eljönni újból – János!

    De úgy látszik, másképpen rendeltetett minden, és ezt is meg kell érteni és el kell viselni. És én eljöttem erre a találkozásra is, erre az utolsó, nehéz „helikoni” összejövetelre, hogy az itt lévő és a távol lévő, élő írótestvéreim nevében, tiszteletünk és szeretetünk jeleképpen meghajtsuk mélyen fejünket koporsód előtt és megköszönjük azt az évenkénti három boldog napot, amivel majdnem két évtizeden keresztül bennünket megajándékoztál. (…)"

    Marosvásárhely, 1971.október 15. 

    Bartalis János: A ravatal előtt

    „(…) A művész pótolhatatlan.

    Kemény Jánosunk is csak egy marad. A természeti világ bolyongó szerelmese, ki a havasok erdőrengetegét, viharaival és fűszálneszeivel, magyar és román pásztorok, favágók összegubancolódott sorsával, küszködő napok és gímszarvasok robajával az olvasólámpák fénykörébe lopta. Az emlékeinkbe – kinek-kinek saját rezervátumaként e vasléptű, fémcsengésű korszak küszöbén. 

    Hozzá fogható irodalompártoló embere nem volt ennek a tájnak. Kemény János az erdélyi magyar irodalom mindenkori legnagyobb mecénása. A fogalom hajdani név szerinti viselőjétől, aki Horatiusnak és Vergiliusnak volt kebelbarátja, minden jel szerint az is megkülönbözteti, hogy anyagi javainak nem a fölöslegét, hanem a velejét áldozta művelődési-közügyi célokra. Életét szegényen kezdte, s egy váratlan örökség lehetőségeivel gazdálkodva – lapot, könyvkiadót alapítva, színházat, a kisebbségi sorsban folyton összeomlót támogatva, irodalmi díjakat kitűzve – a bezáruló körnek irányában újra csak a kezdet állapota felé tartott. Anélkül, hogy erdeinek metamorfózisát – amiként azok díszletekké, színész gázsivá változtak – dobra verte volna. A mecénások nagy részétől az is megkülönbözteti, hogy sohasem nézegette magát saját bőkezűségének tükrében. (…) Aki igazán meg akarja őt ismerni: a szükséges körülnézelődés után ereszkedjék le a Helikonról, a Múzsák szent ligetét elhagyva vegye számba vándorlásainak és megpróbáltatásainak valamennyi állomását: szótlan helytállását mészégető kisemberek és mindenkori nagy érdemkovácsolók között, konfliktusait az emberiség boldogságáért rajongó embergyűlöletekkel, tűnt korszakok bűnös csecsemőt kereső Heródeseivel.  (…) Gondolatai gyakran szálltak Marosvécs felé, ahol ifjúságát és férfikorának javát töltötte. A valamikori havastulajdonos a havasokról írt könyvet, olyat, amelynek egyetlen kötőszava sem árulkodik a mecénás nosztalgiájáról. Az emlékeiből felgombolygó képsorok magyar, román és szász falvak ősi üzenetét sugallják az olvasó szívkamráiba: a testvériségét, nemzetiségi létünknek e sajátos, levegőszomjas tartalmát. Könyveinek tekintete sohasem siklott az ősi dicsőség ős bástyái felé. A vécsi vár kilátójáról mindig lefelé, a völgybe nézett, írói gondjával borostás arcú tutajosok nyomában szegődött, elkísérvén őket a Maros kanyarulatáig, a gyalogos parasztot hazáig, a lét kenyérgondjai közé… Valójában mi más az írás, mint az együttérzés hatalmával elszegődni a gyalogos emberek mellé! (…)

     (…) Akár a havasi erdőrengeteg a színház is szerelmese volt. Udvari komédiásokat tarthatott volna, mint egy Esterházy. Nem a festett deszkák varázsa ejtette foglyul. A fejét sem dugta ki a függöny mögül, hogy megmártozzék a taps özönében. Darabot sem írt – egyetlen kísérletéről tudok csupán -, amivel a színfalak mögül a rivaldafénybe óhajtott volna kiállni. Olyan korban, amikor a nemzetségi lét kinek-kinek a nyelve alá szorult, a színház faliban várfalakat látott. Bástyái mögött az anyanyelv húzta meg magát, jobb időkre várva. Egyszer, mint valami apró csínytevést, megvallotta nekem: a két világháború között harmincötezer hold erdeje ment rá a színházra. Az elképesztő számot félig suttogva mondta, kezét a szájához emelve, körülnézelődve, mintha attól tartott volna, hogy meghallja valaki. És nevetett csöndesen. Különös, halk visszafogottságában is gyanútlan, szemérmes kacagása volt, amivel, mint a húsvéti bárányt szokás, megsimogatta a véle beszélgetőt. A kornak néhány vicsorgó ábrázatát ezzel nem szelídítette meg. Hogy munkahelyét a marosvásárhelyi színházban másnak kellett átadnia: nem az ő kudarca volt, hanem az emberségé. (…)"

    Sütő András: A mecénás metamorfózisa. Temetünk

    "Eltemettük Kemény Jánost. A szertartás megkezdése előtt lenéztem a vécsi sírba. Föl volt virágozva belülről tarka csokrokkal a szürke, agyagos föld is. És virágokat szórt a Maros menti nép mindenhova, ahol a végeláthatatlan temetési menet kanyargott. Ó, ha már meg kell halni, csak így érdemes: csupa virággal, hulló csillagként. Vagy hát nem is…élni érdemes csupán így, ahogy Kemény János élt. Mert mondogattuk, hogyne mondtuk volna, leginkább magunk közt, hogy milyen jó ember, milyen igazi ember…Hogy milyen szépen ír fűről, vízről, fáról. Milyen emberarcúnak látja hegyek, völgyek, havasok, pisztrángos patakok világát. De igazából csak most értettük meg, ki volt. Nem bölcs elemzések, irodalomtörténeti okoskodások nyomán lett a marosvécsi temetés ott, a Helikoni-asztal mellett, irodalomtörténeti pillanat. Feketébe öltözött, pirosra sírt szemű gyászolók százai tisztelegtek egy olyan életmű előtt, amilyent immár senki sem mondhat tájainkon soha magáénak. Magyarok, románok egyformán őszintén sírtak: Kemény János egyforma őszinteséggel szerette őket. Idők mélyére figyelő aggastyánok hajoltak a sír fölé és pirosnyakkendős gyermekek, akikben akkor tudatosodott a fölismerés, hogy ez a szőke októberi délután tankönyvek és tanárok nélkül is ott ragyog ezentúl mindnyájunk életében. Olyan embert búcsúztattak, aki közéjük tartozott. Azok, akik az idő, a történelem sorait írják, eljöttek búcsúztatni azt, aki egy életen át az emberség, a becsületes művészet könyveit írta. Kemény János hatvannyolc év után elindult második életének útján, amely az örökkévalóságig tart. Meghalt. És mi megtudtuk, ki volt."

    Szőcs Kálmán: Csillaghullás

    A megemlékezések forrása: Igaz Szó, XIX évf. 11 szám – 1971. november.


    A marosvásárhelyi színházhoz való kötődéséről Kemény János így vall a színház megalakulásának 25. évfordulójára készült Emlékalbumban:

    Közvetlenül a felszabadulás utáni hetekben, hivatalos felkérésre – és a város színházbarát közvéleményének egyetértésével – részt vettem a marosvásárhelyi színház megalapozásában. Hármasban dolgoztunk: Pittner Olivér, aki a Kommunista Pártot képviselte, főleg a gazdasági természetű ügyekkel foglalkozott, Tompa Miklós, a közismert rendező – és jómagam, két színház igazgatásának tapasztalatával. Főleg a művészi személyzet és a műsorpolitikára vonatkozó problémákkal foglalkoztam. Színházat csináltunk egy városban, ahol akkoriban alig három színész élt. (Zárójelben jegyzem meg, a kiváló színészgárda mellett, akiket sikerrel toboroztunk Marosvásárhelyre, még sok élvonalbeli színész szerződtetése is szóba került. Somlay Artur naponta várta a pesti pályaudvaron a hírt, mikor indulhatna.)

    Hét évet töltöttem a színházban – 1952 nyaráig dolgoztam a fiatal társulattal. Ha most megkérdeznék mi volt az első hét esztendőnek a legnagyobb művészi élménye – túl azon, amit egy állandó színház megalapozásának öröme-izgalma jelent – azt válaszolhatom, hogy szerencsés szemtanúja, segítőtársa lehettem egy olyan színész-rendező triumvirátusnak, amit Delly Ferenc, Szabó Ernő és Kovács György képviseltek. A magyar, az erdélyi színjátszás történetében szinte páratlan esemény volt, hogy három ilyen jelentős színészegyéniség a rendezés és a színésznevelés doméniumában is nagyot alkosson. Azt hiszem mindenekelőtt ebben kell keresnünk az induló színház kivételes teljesítményeinek titkát.

    Csaknem két évtizede kívülálló barátként követem a társulatot hullámzó útján. Úgy érzem, az egykor Helikon-díjas Nagy István színdarab, az Özönvíz előtt, Harag György rendezői tolmácsolásában, a színész együttes remek interpretálásával olyan teljesítmény, amellyel nemcsak elérték az egykori legjobb előadások színvonalát, hanem, ezen az úton továbblépve, azt túl is szárnyalják.”

    Kemény János

    Megjelent: Marosvásárhelyi Állami Színház 25: 1946-1971 albumában. 

     

     Kemény Jánossal készült interjút a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtára bocsátotta rendelkezésünkre.

     

    Kurátor: Gáspárik Attila  

    Összeállította: Ferencz Éva   

    Számítógépes feldolgozás: Szikszai Katalin  

    Az oldalon található szöveg és fényképek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpontjának tulajdona és ezáltal szerzői jog védi.  A színház leveltára szívesen fogad bármi információt a Székely Színház társulatának néhai művészeiről (fényképek, műsorfüzetek, plakátok stb.).  

    Elérhetőség: leveltar@nemzetiszinhaz.ro

    Havi műsor

    November - 2018
    V H K S C P S
     
    01
    02
    03
    04
    05
    06
    07
    08
    09
    10
    11
    12
    13
    14
    15 16 17
    18
    19
    20
    21
    22
    23
    24
    25
    26
    27
    28
    29 30  
    vasárnap, 04. november 2018
    kedd, 06. november 2018
    péntek, 09. november 2018
    hétfő, 12. november 2018
    kedd, 13. november 2018
    csütörtök, 22. november 2018
    vasárnap, 25. november 2018
    kedd, 27. november 2018
    szerda, 28. november 2018

    HÚSVÉT /2017/

     Tovább

    A Magyar Költészet Napja 2017

     Tovább

    Tanai Bella emlékére

     Tovább

    Norbert Rakowski a Színházról

     Tovább

    Piotr Ratajczak a Színházról

     Tovább

    Miklósa Erika a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban

     Tovább

    Olbrin Joachim csodálatos utazása - trailer

     Tovább

    Parti Nagy Lajost kérdeztük a színházról

     Tovább

    PEZSGŐ: A kisfiú meg az oroszlánok

     Tovább

    2016/2017-es évadkezdés

     Tovább

    A 71. évad bemutatói

     Tovább

    A JÁTSZMA VÉGE Pezsgő

     Tovább

    Mucsi Zoltánt kérdeztük a színházról

     Tovább

    Húsvéti köszöntő

     Tovább

    Rendezés trailer

     Tovább

    PEZSGŐ: Sirály

     Tovább

    Tasnádi Csaba a száz éves Csárdáskirálynőről

     Tovább

    Szabó Ducit 95. születésnapján köszöntötte a Tompa Miklós Társulat

     Tovább

    Karamazovok trailer

     Tovább

    A nyugalom / Tihna trailer

     Tovább

    PEZSGŐ: About Übü

     Tovább

    Al Di Meola Marosvásárhelyen

     Tovább

    Pezsgő - Tartuffe bemutató

     Tovább

    Bartis Attila: A nyugalom, rendező: Radu Afrim

     Tovább

    FIGARO - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház - Tompa Miklós Társulat

     Tovább

    Haumann Péter Marosvásárhelyen

     Tovább

    UNITER 2014

     Tovább

    Mélyben (Éjjeli menedékhely)

    Tovább

    Pezsgő 8 - Mélyben (Éjjeli menedékhely)

    Tovább

    A magyar költészet napja 2014

    Tovább

    Teatrul Național Târgu-Mureș
    este o instituție subordonată
    Ministerului Culturii și Identităţii Naţionale

    A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
    fenntartója a
    Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma